Szentendre hatása Ámos Imre művészetében 1935 nyarától datálható, amikor feleségével, Anna Margittal együtt először jártak a Duna-parti kisvárosban festőbarátjuk, Vajda Lajos meghívására. Ezt követően a nyarakat visszatérően Szentendrén töltötték, s egyre szorosabb kötődésük alakult ki, amiről Ámos városképei és naplójegyzeti is tanúskodnak. Ebben az időszakban, az 1930-as évek folyamán vált a különböző kulturális hagyományokat ötvöző szentendrei mikrokozmosz a modern magyar művészet megújulásának egyik központjává, s e folyamatnak Ámosék is aktív részesei voltak. Ámost az újonnan felfedezett motívumokban és emlékekben gazdag város szépsége „készen komponált témáival” már önmagában megihlette. Az ódon, zegzugos szentendrei utcák élményéből születhetett az itt látható kép is, melynek tárgyai a gyakori sétákon megtapasztalt esthangulat szordínós légkörében derengenek fel. A mozgás érzetétől mentes kompozíciót a fal- és tetősíkok alkotta leszűkített tér intimitása, zsúfolt, ugyanakkor nyugalmat idéző zártsága jellemzi. A sötétre hangolt tompa színekbe, sejtelmes homályba merült utcán a hasábokkal megrakott kézikocsi, a kopottas kőfal és a világló ablakú ház – méretük és arányaik tekintetében – mind egyenértékűen jelennek meg, mintha a festő nem a valóságból, hanem egy valószerűtlen álomból merítette volna a képet, s az emberi alakok hiánya szintén ezt az érzést erősíti. A valóságos gyökerű képi elemekkel a festő nem egy konkrét utcaképet ábrázol, mint inkább újra megidézi általuk a hely költőien felfogott szellemét.
