A festő gyermekkori otthonát jelképező tájban látomásként jelenik meg egy öreg kabbalista emléke, akit Taub Izsákkal, a 18–19. században élt kállói csodarabbival azonosíthatunk a kép jobb alsó sarkában lévő kicsi, vörös épület alapján, amely a rabbi nagykállói sírkápolnáját idézi fel. Történeti jelentőségén túl eleven szellemi kisugárzása révén válhatott fontossá az ő legendás személye Ámos Imre festészetében: a tradíció szellemét, az ősöktől kapott legfőbb értékek forrását testesítette meg számára. A kép középpontjában egy lehunyt szemű, szakállas öregember arca áll, önálló motívumként felnagyítva és kiemelve, fehéren, mint egy halotti maszk. Ámos – az álombeli képalkotáshoz hasonló asszociatív módon – régi Krisztus-szimbólumokkal, egy megnövelt arányú hallal és pelikánnal montírozta egybe az álmodó rabbi arcát, azt a hagyományos, az atyai/szülői önfeláldozást jelképező mozzanatot idézve fel, amikor a pelikán vért fakaszt a saját testéből, hogy utódait táplálja vele. Itt bizarr módon mintegy a madár testét helyettesíti a rabbi feje, s a csőr nyomán a homlokából fakad fel és zubog alá a tápláló vérforrás. Ez alatt egy arányaiban kisebb, fehér figura látható, amelynek fejét az öregember egyik lehunyt szeme formálja meg. Ennek a kisebb figurának lehet párja a vörös, idolszerű nőalak az öreg fejének másik oldalán. A rabbi arca a motívumok sajátos összekapcsolásával – melyben a színfelületek finom összehangolása is lényeges szerepet játszik – teljesen átszellemül és tisztán benső értelem hordozójává válik. Ámos festészetének egyik jellegzetes tartalmi vonása fejeződik ki benne: az álom, a halál és a misztikus elrévülés rokonságát sejtető jelentéstöbblet.
