Perlmutter Izsák születésétől kezdve a jómódú polgári réteghez tartozott, s ez identitását, karakterét és festészetét egyaránt meghatározta. A családi vagyont még apai nagyapja alapozta meg, aki az édesapjukat korán elveszítő Izsákot és öccsét (a műgyűjtő Alfrédot) a nagy gazdagság ellenére fegyelmezett és mértéktartó szellemben nevelte. Perlmutter festészetének egyebek mellett fontos témája a nagypolgári otthon jólétet és biztonságot sugárzó világa, melynek előkelő módon berendezett és színpompásan megfestett enteriőrjeiben nem ritkán megjelenik a festő önarcképe is. A művész önmagát elsősorban nem (csak) festőként ábrázolja, hanem olyan méltóságú emberként, akinek egész életmódjában és személyiségében kifejeződik egyfajta – értékrendet is jelentő – ízlésvilág, elegancia, esztétizmus, amely természetes módon csúcsosodik ki a szellemi-alkotói tevékenységben. A nyakkendő-igazító önarckép egy bensőséges hangulatú helyzetben, ötletesen megragadott mindennapi mozzanaton keresztül érzékeltet valamit ebből az öntudatos magatartásból. Perlmutter ekkoriban már beérkezett művésznek számított, bár több fontos műve és nagyobb kiállítási sikerei még előtte álltak. A tükörképet idéző kompozíció előterében az úri megjelenésű festő árnyékban hagyott félalakja látható, amint finom mozdulattal öltözetét igazítja. Ezzel éles kontrasztot alkot a balról megvilágított világos háttér, ahonnan díszes kanapén ülve a festő szintén elegánsan öltözött felesége tekint férje felé. A kép finoman egyesíti a polgári identitás és a bravúros festőiség reprezentációját a visszafogott érzelmi tartalommal, mely utóbbi a szereplők közti viszonyt jellemző nézőpontok rafinált, áttételes kapcsolatában fogalmazódik meg.
