Berény Róbert festészetét az 1920-as évek vége felé – érzelmileg csakúgy, mint tematikailag – családjának, otthonának egyszerre nyugodt és pezsdítő közeget biztosító világa éltette. Berény a térérzékeltetés újfajta megoldásaival kísérletezett, ezzel kapcsolatos fő műfaja pedig a figurális enteriőr lett, melynek sajátosan stílusos és máig igen kedvelt darabjai készültek ekkoriban. A hagyományos kutya-macska ellentétre a fehér-fekete ellentétével, az állatfigurák szembenéző-elforduló helyzetével és a szellemesen dekoratív képszerűség humorával rájátszó alkotás ezen darabok közül is a legszerethetőbbek közé tartozik. A festményről egykedvűen ránk tekintő drótszőrű foxterrier modellje feltehetően Berényék egyik házi kedvence lehetett, akárcsak a fekete macska, amelynek tömör, elegánsan hullámzó, szupersötét sziluettje mintegy idegen lényként ékelődik be a kép szövetébe, tisztán dekoratív eszközökkel idézve fel a macska archetípusához egyébként is sajátosan hozzátartozó titokzatosság fogalmát. A két állatfigura ellentétes pólusokat jelölhet, ami – szem előtt tartva a művész mélypszichológiai érdeklődését – értelmező asszociációkat indíthat el, jóllehet a mű vonzereje inkább festői kvalitásaiból ered. Az extrém rálátású és szűk kivágatú képen csupán egy-két közeli részlet adott a környezetből, melegséget sugárzó, egymást mozgalmasan átfedő színsíkokra bontva, olyan absztrakt térhatást eredményezve, amely eloldja a néző képzeletét a stabil, beazonosítható térbeli viszonylatoktól. Könnyedén áramló szín- és vonaldinamikát szuggerál a mód, ahogyan ritmusosan ismétlik és keresztezik egymást a mozdulatlan tárgyak lágyan futó körvonalai, amiben Berény zenei tehetsége is megvillantja magát a festészet nyelvén.
