Szőnyi István zebegényi tájképei sok esetben átfogó panorámát nyújtó magaslatról tárják a néző elé a szelíd hegyoldalak által őrzött Dunakanyart, központban a ragyogóan vagy tompán fénylő folyó emblematikus ívével és a tájba szervesen belesimuló építészeti részletekkel, ember és természet harmonikus összetartozásának érzetét idézve fel. Máshol, ahogy azt a jelen festmény is példázza, a zebegényi látképeken egyáltalán nem vagy csak a háttérben tűnik fel a folyó, és a kép inkább a festő életével elválaszthatatlanul összeforrott falu egy-egy intimebb zugát jeleníti meg, bepillantást engedve az udvarok, pincék és hátsókertek rejtettebb világába, egyszerre közelebbről és egy átfogó nézőpontból szemlélve a látványt. A szürkés alaptónusú falusi táj napfénytől gyöngéden átjárt, nyugodt terében lágy kora tavaszi hangulat uralkodik, melynek optikai élményét az előtér zsenge zöldje és más pasztelles hatású – lilás, kékes, vörös, narancs, barna és fehér – színfelületek harmóniája teremti meg. A művész szemszögét kijelölő pontról megnyíló látványt a képtér belseje felé nyúló házak tető- és falsíkjainak szabálytalan rendszere strukturálja a távoli horizontig. Az előtérben két, egymástól jól elkülönülő emberfigura teszi teljesebbé az önmagában csendéletszerű tájat: a kerti munkába merült asszony és férfi, akik háromszöget alkotva a középen lévő kopár fa alakjával a természettel való szoros összetartozás és a közvetlen, békés jelenvalóság érzetét sugallják.
