Bortnyik Sándornak, a magyar konstruktivizmus egyik legismertebb képviselőjének alkotói pályája a Kassák Lajos körül formálódó aktivista mozgalomból indult az 1910-es évek második felében. Külvárosi táj című kompozíciója a művészi fejlődése során integrált többféle inspiráló hatás egyéni ötvözése, melyben a geometrikus absztrakció magyarországi változatának tekinthető képarchitektúra és az 1922–1924 közötti weimari Bauhaus-tapasztalatok tanulságai csapódtak le jelentős mértékben. A tájkép hűvös precizitással szerkesztett, geometrizáló terének felépítését hangsúlyozza a vízszintes síkrétegek és az ezekre merőleges négyzetes épületek által meghatározott perspektíva, melynek kitüntetett mélységi pontjain áll a lekerekített lombozatú fa, a bábura emlékeztető utcai lámpa és a távoli gyárkémény, mint tisztán távlati funkciót teljesítő eszközök. A vízszintesek és függőlegesek kiegyensúlyozott viszonylatain nyugvó sematikus formavilág puritán, világos, visszafogott színekben jelenik meg, modell- vagy kulisszaszerű módon nyilvánítva meg egy ideális táj vagy tér elvont gondolatát. Ennek értelmében nem természethű ábrázolást, hanem egy imaginárius tájat látunk a képen, aminek statikus motívumai – mint az üres ablakszemekkel ritmizált kubusos épületek, a szigorúan kimért növényzet és a személytelen környezet eltárgyiasult, jelszerű figurái – feltűnnek a korszak más Bortnyik-kompozícióin is, melyek közül az 1928-as Géplovag áll legközelebb a jelen alkotáshoz.
