A művész (egyik) utolsó alkotása letisztult formában tárja a néző elé a képarchitektúrának nevezett magyar konstruktivizmus néhány lényeges karakterjegyét. A kép négyzetes formátumát kijelölő határoló szélek a tiszta fehér alappal – melyen a struktúra önmagában véve, mintegy „szilárdan lehorgonyozva” jelenik meg – egy imaginárius teret határoznak meg. A szabad képzelet terét jelképező fehér síkon a meleg okkeres, sárga, vörös és kék színű geometrikus síkelemek egy tisztán vizuális értelmű, frontálisan rétegzett, egyensúlyi állapotú kompozíciót alkotnak, melynek összetartó ereje egy látens szellemi centrumban rejlik. Kassák húszas évekbeli képarchitektúráihoz viszonyítva dinamikus lendület helyett inkább elemi stabilitás érzetét kelti a mű, a mester időskori konstruktivista kompozícióira jellemzően.
