SzÅ‘nyi István zebegényi tájképei sok esetben átfogó panorámát nyújtó magaslatról tárják a nézÅ‘ elé a szelÃd hegyoldalak által Å‘rzött Dunakanyart, központban a ragyogóan vagy tompán fénylÅ‘ folyó emblematikus Ãvével és a tájba szervesen belesimuló épÃtészeti részletekkel, ember és természet harmonikus összetartozásának érzetét idézve fel. Máshol, ahogy azt a jelen festmény is példázza, a zebegényi látképeken egyáltalán nem vagy csak a háttérben tűnik fel a folyó, és a kép inkább a festÅ‘ életével elválaszthatatlanul összeforrott falu egy-egy intimebb zugát jelenÃti meg, bepillantást engedve az udvarok, pincék és hátsókertek rejtettebb világába, egyszerre közelebbrÅ‘l és egy átfogó nézÅ‘pontból szemlélve a látványt. A szürkés alaptónusú falusi táj napfénytÅ‘l gyöngéden átjárt, nyugodt terében lágy kora tavaszi hangulat uralkodik, melynek optikai élményét az elÅ‘tér zsenge zöldje és más pasztelles hatású – lilás, kékes, vörös, narancs, barna és fehér – szÃnfelületek harmóniája teremti meg. A művész szemszögét kijelölÅ‘ pontról megnyÃló látványt a képtér belseje felé nyúló házak tetÅ‘- és falsÃkjainak szabálytalan rendszere strukturálja a távoli horizontig. Az elÅ‘térben két, egymástól jól elkülönülÅ‘ emberfigura teszi teljesebbé az önmagában csendéletszerű tájat: a kerti munkába merült asszony és férfi, akik háromszöget alkotva a középen lévÅ‘ kopár fa alakjával a természettel való szoros összetartozás és a közvetlen, békés jelenvalóság érzetét sugallják.
en