Bortnyik Sándor az 1920-as évek második felétől egyre meghatározóbb szerepet játszott a magyar tervezőgrafika megújításában, és az elsők egyike volt itthon, aki beemelte festői eszköztárába is a festékszóró pisztoly használatát, amely a modern, újszerű vizuális hatásokkal operáló plakáttervezésben vált elterjedtté. A harmincas évek elejére datálható, kesztyűs-kalapos nagyvilági nőalakot ábrázoló kép szembeötlő módon ötvözi a festékszóró tónusos, szinte világító folthatását és a sötét háttéren futó kecses vonalvezetést, melyek együttese csupán jelzésszerűen, de megkapó dekorativitással képezi meg az egész figurát. A megnyújtott, törékeny formák, a stilizált vonások, a csillámló és opálos felületek az art deco szuggesztíven tetszetős formavilágának jellemzői, ám mindennek fanyarul prózai színezetet ad a banális százszorszép, amely ebben a kontextusban, a mondén figura kezébe adva a „mesterkélt” bűbájjal és művészettel szembeni groteszk fricskaként, (ön)ironikus utalásként is felfogható.
en
