1899 szeptemberében Rippl-Rónai feleségével, Lazarine-nal együtt a keleti Pireneusok alján fekvő tengerközeli Banyuls-sur-Mer-be utazott, ahová művészbarátja, Aristide Maillol hívta meg az akkor még Párizs környékén élő festőt. Rippl-Rónai a Banyuls-ban töltött három és fél hónap során közel nyolcvan képet festett, többek között a Szőlőművelőt, pályafutásának azon szakaszában, amely az 1890-es évek úgynevezett „fekete korszakától” egy felfokozottabb, egyre tüzesebb koloritú festészet felé vezetett. A lassan beérő, ám e szakaszában rendkívül termékeny stílusfordulat egyrészt a mediterrán táj nyújtotta friss motívumélmények, másrészt az ezek nyomán formálódó esztétikai felfogás jegyében kezdett el kibontakozni. A szemléletváltozás lényege a korábbi feketéből-szürkéből kiinduló festésmód helyett a színek erejének fokozásában állt, megőrizve a formák kontúros, síkszerűen dekoratív stilizálását, illetve az egyszerre (vagy „egy ülésre”) festés elvét és gyakorlatát. A Szőlőművelő tompa színvilága kevéssé igazolja vissza ezt a törekvést, de az apró rovátkákkal pettyezett szelíd hegyoldal, alján az ültetvény pattogó vonásokkal felvázolt szőlővesszői között hajlongó figurával és az oldalán felfutó ligetes facsoporttal sommásan összefogott harmonikus egészet alkot, néhol pasztelles lágyságú felületekkel. Nyugalmas tárgya, elnagyolt jelzésekre redukált és mégis hangulatos képszerűsége alapján joggal írhatta Molnos Péter a képről: „mentes minden hangzatos pátosztól vagy könnyed dekorativitástól: csendes, egyszerű és szerény vallomás az inspiráló tájélményről”.
